KOSZTOLÁNYI DEZSÕ: ÖTÉVI FEGYHÁZ

Már kora délután bement dolgozószobájába, mely a kis kertre nyílt, elkülönözve lakása többi részétõl, az elsõ emeleten.

Havas délután volt, korán sötétedõ, úgy két órakor már meggyújtotta íróasztalán a villamos lámpát. A cserépkályhában rózsaszín lánggal lobogott a tûz. Szemben vele néhány fa állott - egy öreg diófa meg egy barackfa -, tar gallyakkal, fehér téli bundába burkolózva.

Az ügyész ezen a vasárnap délután vádbeszédére készült. Negyven év körül lehetett, egészséges, izmos, nyugodt férfi, mintaképe a mérsékletes és egyensúlyozott embernek, kinek minden vonása szabályos, az idegesség rángása nélkül. Le lehetne õt fényképezni egy néprajzi tankönyv számára, és aláírni: közép-európai férfi .

Régen elmúltak azok az idõk, mikor munkája izgalomba hozta. Tíz évvel ezelõtt - pályája kezdetén - még visszadöbbent egy-egy szemtõl, mely könnyek forró záporában fürödve tekintett rá, egy-egy szenvedõ arctól, mely annyira hasonlított minden más archoz, testvéreink, anyáink arcához. De idõ kellett, míg hozzászoktatta magát a jó keménységhez, mely nélkül a tett ideges és beteg kapkodás. Képzelete minden gonoszságot és förtelmet megértett, de kristály világossággal látta az egyénnel szemben a mindenki igazát. Tudta, hogy a földi igazságszolgáltatás csak viszonylagos valami, és épp ez adott neki erõt a cselekedetre. Immár csak tárgyak voltak szemében az emberek. Mint jó sebész, biztos kézzel vájkált az életekben. Néha könyökig vérben tárta föl az undok bûnök tályogait, melyekbõl csurgott a genny, az alattomos kis sebeket, melyek titkos átszövõdéssel mérgezték az egész szervezetet, és bizony nemegyszer súlyos mûtétei is akadtak, mikor a beteg annyira rothadtnak mutatkozott, hogy csak a halál volt az egyetlen gyógyszer. Ilyenkor emelt hangon kérte a büntetést. És éppúgy nem nézett a vádlottra, mint a sebész arra a betegre, akit operál.

Most ifjúkori szenvedélyével adta magát oda a kék és rózsaszín ügyiratoknak, melyek egy betöréses lopásról tettek jelentést. A szomszédos faluban egy huszonöt éves legény éjnek idején átmászott a falon, betörte a kaput, s ellopta a kasznár pénzét - vagy kétezer koronát -, két új csizmáját és egy aranyórát, melyet a szekrényben lelt meg. A szakértõi szemle megállapította, hogy a kaput bezárták, és a tettesnek nem túlságosan nagy erõfeszítést kellett kifejtenie, hogy behatolhasson. Lehet, hogy szerszámot is használt. Az ügynek ez a része különben nem egészen világos.

Három óra tájt a szobalány behozta a feketekávét, mely termékeny józanságot árasztott fejében. Úgy látta, hogy az eset nem is olyan bonyolult. Maga a tettes nem jelentkezett, csendõrök fogták el a bûntényt követõ napon. Elsõ kihallgatásánál tagadott, bár az orozott holmit megtalálták nála, az aranyóra kivételével, melyet jó elõre egy pöcegödör mélyén rejtett el, és szemetet lapátolt rá.

Egyszerû az egész - ismételte magában -, iskolaeset, mint az orvosok mondják, mely egyszerre az összes kiáltó tünettel jelentkezik. Kórjelzés: betöréses lopás. Orvossága: ötévi fegyház.

Már fogalmazta az indokokat, melyeket holnap vádbeszédében akart elmondani, mikor kopogtak ajtaján, s prémes bundában bejött a felesége, aki a kisfiával látogatóba készült.

Ozsonnára hívták õket valahová. Pali szépen meg volt fésülve - oldalt választották el szõke haját -, és erre az ünnepi alkalomra lehajtott keménygallért kapott, csokorra kötött selyem nyakkendõvel. Láthatóan rosszul érezte magát. Õ is nyafogott, hogy szúrja a gallér, nem akart elmenni. Elõre csúfolta azokat a tiszteletreméltó bácsikat és néniket, kiket szülei végtelenül kedvesnek és vonzónak akartak feltüntetni. Duzzogva felmászott apja székére, az íróasztalon kotorászott. Az ügyész fölemelte, levegõbe dobta, a fiúcska a síráshoz közel, ingerült kacajjal fölkapott egy léniát, és hadonászni kezdett vele. Apja rászólt. Erre Pali kiöltötte nyelvét, köpködött, anyja után szaladt, és erõsen becsapta maga után az ajtót.

- Pali! - szólt az ügyész, mert meg akarta feddni.

- Haszontalan! - kiabált most már erõsebben, és a kilincsre tette kezét, hogy utánamenjen.

A kilincs azonban nem engedett.

Az ajtó be volt zárva.

Kétszer-háromszor is megpróbálta. Nem lehetett kinyitni. Semmi kétség, a kis imposztor kívülrõl rázárta a dolgozószoba ajtaját, és eltûnt. Gyakran csinált ilyen rossz tréfákat.

- Szemtelen - mondta az ügyész, és elmosolyodott.

Aztán haraggal tette hozzá:

- Hallatlan!

Csöngetett a szobalánynak, hogy nyissa kívülrõl az ajtót. De a szobalány többszöri csöngetésre se jött, úgy látszik, vasárnapi kimenõje volt. Legyintett kezével, és leült az íróasztalhoz.

Ezt a délutánt úgyis erre szánta, dolgozni

akart, estéig. Langyos levegõ cirógatta körül, senki se zavarta, csönd volt. Mikor gyerekvisongás hallatszott a másik szobából, sokszor vágyott ilyen nyugalomra. De most, hogy birtokába jutott, túlontúl nyugodtnak és hangtalannak találta. Kocsik nem jártak az utcán, csak emberek suhantak a neszfogó hószõnyegen kísérteties, néma lépéssel. Mit tegyen? Unalmában levágta körmeit a tollké-sében levõ kisollóval. Sétált, ásítozott, fütyörészett, aztán újra az aktákba süppedt.

Sokáig ülhetett az íróasztalánál, mikor észrevette, hogy tulajdonképpen nem érti, mit olvas, kétszer-háromszor is át kell futnia egy-egy mondatot, akkor is unottan kóvályognak körülötte a hivatalos stílus papírfoszlányai, a paragrafusok dugóhúzói. Valami zavarta. Az ajtó felé tekingetett, és újra megpróbálta a zárat.

Bezárták - gondolta -, rab vagyok - és erre valahogy izgalomba jött. - Ha például rosszul lennék, csak egy pillanatra, és megállna a szívverésem vagy elszédülnék, akkor...

Igen, telefonozni nem lehetett, mert a telefon az elõszobában állt, és nem juthatott hozzá.

Az ablakot kellene akkor kinyitnom - töprengett -, és kiabálnom kellene. Csakhogy a kert az utcától messze van, senki se hallaná a hangomat. Ha pedig meghallaná, hogy magyarázzam ezt a furcsa esetet? Mindenki hazugságnak gondolná, és kinevetne. Szóval - dünnyögött -, ötórai fogság.

Mióta elmentek, alig múlt el több harminc percnél, pedig úgy érezte, hogy legalább másfél órája nincsenek itthon. Nézte óráját, a nagy- és kismutatót s a percmutatót is, mely szabályosan baktatott végig a számára leírt kis köröcskén, lassan, nagyon lassan, majdnem unatkozva az örökkön egyforma munkától. Egyszerre elöntötte a düh.

Hiába, ebben a házban soha sincs rend. Évek óta eredménytelenül küzdök ellene, a fejetlenség napról napra nagyobb. A gyerek vásott, a nevelése el van hibázva, de nemcsak õ a hibás. Mindenekelõtt az anyja a hibás, kinek olyan nevelési elvei vannak, hogy mindent ráhagy. Most is mindjárt kézen foghatta volna a fiút, s akkor semmi se történik. Aztán a szobalány sohase ügyel semmire, az is a külsõ zárban hagyja a kulcsot, mellyel akárki bezárhatott volna. A falusi tehén. Lehetetlenség így tovább élni. Ez nem családi kör, de bolondokháza, idegklinika, tébolyda.

Ökölbe szorult a keze, és lihegett, hogy ilyen megalázó, bohózati helyzetbe került, tehetetlen haragjában rombolni szeretett volna. Szeme kigyúlt, a vér fejébe nyargalt. Odament a kilincshez, és teljes erejével rázni kezdte.

Ez a birkózás, melybe beletette egész erejét, semmi eredménnyel se járt. Sokkal gyöngébb és ügyetlenebb volt, semhogy kiszakíthatta volna az ajtót. De azért újra és újra nekiesett, szikrázó szemmel, szitkozódva.

Csüggedten hullott le a kilincsrõl. Miért is akarná kinyitni? Hiszen nem szándékozott utcára menni, a másik szobában se keres semmit. A gyûlölet lángoló parazsai lassanként halványodni kezdtek benne, csöndesen kialudtak, megszürkültek, s a hideg, unalmas hamu körülvette õt és beporozta. Leült egy székre. Közönyösen, tompa megadással. Lehajtotta fejét. Mélyet sóhajtott. Egészen úgy, mint azok, kiket oly sokat látott, és most magának se akart megnevezni.

Azon gondolkozott, mit tegyen, mert se dolgozni, se olvasni nem volt képes, az idõ pedig oly lassan múlt. Kereste szivartárcáját, de nem találta, az ebédlõben felejtette. Szomorú sóhajjal lemondott a szivarról is. Egykor, mikor sokat kellett utaznia, hátradõlt a vasúti fülkében, és mindig álommal csalta meg az idõt.

Most nem tudott aludni. Szemét tágra meresztette, és úgy nézte a mennyezet árnyékfoltjait. A dühroham után elfáradtan hevert, mint egy darab fa, nem lázadott többé, egészen átadta magát a közönynek, a névtelen unalomnak. Zsibbadtan az élete járt a fejében, diákévei, kedves és vidám gyermekkora s házassága. Eddig sohase szenvedett igazán. Tavaly spanyolnáthában feküdt, két hétig, kis lázzal. Diákkorában megszúrta nyakát egy darázs. Aztán harmincéves korában kihúzatta két fogát, mind a kettõt érzéstelenítéssel. Mindössze ennyire emlékezett.

Szokása szerint nagy víztükröt képzelt el, óriási, egyre növekvõ vízkörökkel, mint mindig, mikor mesterségesen akarta elõidézni az álmot. Ennek se volt eredménye. Újra és újra kinyílt a szeme, éber tûzzel égett benne az álmatlanság, és szövögette-fonogatta az ügy szálait, mellyel délután foglalkozott. Vas Gábor, igen, így hívták a vádlottat. Unalmában kirajzolta arcát is, nagyon pontosan, holott csak egyszer látta. Afféle közönyös arc volt ez, mintha fából faragták volna, színtelen és jelentéktelen gyári munka, és szeme is merev nézésû, üres üvegszem. Ezzel a szemmel azonban néha nagyon meghatóan tudott nézni. Szûk homlokában volt valami szánalomkeltõ. Valahogy a természet pogány mûvének tetszett ez a homlok, mely az õsidõk erejét leheli, és nem ismer se írást, se törvényt, vak ösztön forrósá-

ga vezeti szeszélyes célok felé.

Az ügyész fölkelt a díványról, mert fázott. Közben a tûz is kialudt. Kapargatta a döglött parazsat, de már nem tudta föléleszteni, éhes is volt kissé, minthogy korán ebédelt.

Hét óra felé újra elõvette az ügyiratokat, olvasgatni kezdte. Átnézte a szakértõi szemlérõl szóló jelentést, s most meggyõzõdött, hogy a szekrényben, melybõl az aranyóra eltûnt, benne maradt a kulcs, és valószínûen be se csukta a tulajdonos.

Ha ez így van, akkor az ügy lényegesen változik - mondta.

Aztán eloltotta a lámpát. Künn már öreg éjszaka volt, barátságtalan, csillagok nélkül. Pillanat alatt elborította a szobát. Csak az udvar fái küldtek vaksi, borzongó ezüstfényt, melytõl a sötétség gyászos csillogást kapott. Az ügyész leült egy alacsony székre.

Érdekes - gondolkozott -, elõbb észre sem vettem ezt a részletet. Aztán Vas Gábor gyakran járt a kasznárhoz, nála dolgozott, és nem egyszer ott is aludt. Semmi esetre se minõsített lopásról van szó. De az ostoba paraszt sohase beszél, csak néz, azzal az üres üvegszemével.

Vállat vont, s az emberekre gondolt, kik szenvednek, sírnak, jajgatnak és mindig boldogtalanok, bûnös, bolond, vérzõ, sápadt szörnyei ennek a földgolyónak.

Most már nem is türelmetlenkedett. Szinte jólesett tétlenül ülni, ölbe tett kézzel, fáradtnak érezte magát. Sokáig, nagyon sokáig ült így, gondolat nélkül, szomorúan, és figyelte az idõ lassú múlását.

- Öt év - suttogta, és a sötétben próbálta megnézni óráját, de nem látott semmit.

Mintha fekete zsákokból öntötték volna rá, a homály megnövekedett fölötte, összecsapott rajta, õ pedig egy mozdulattal se árulta el magát, semmit se várt, semmit se akart. Arról is megfeledkezett, hogy éhes és fázik. Az éjszaka egészen eltemette.

Fél kilenc után megérkezett a szobalány, aki kinyitotta az ajtót. A szoba rabja átment a másik szobába, ahol azonnal a nagy tükör elé állt, és megnézte az arcát. Halálosan fehér volt, unott, dúlt és püffedt. Mintha kicsit - egészségtelenül - meg is hízott volna.

Feleségének csak ennyit mondott:

- Ma nagyon sokat dolgoztam - és korán lefeküdt, mert másnap reggel fõtárgyalása volt.

Itt még tisztáztak néhány vitás kérdést, mire a bíróság az enyhítõ körülmények figyelembevételével csak háromévi fegyházra ítélte Vas Gábort. A vád képviselõje megnyugodott az ítéletben.